OTTHAGYOM
Óvoda Vadásztársaság
Láng Zsolt utolsó frissítés: 10:22 GMT +2, 2012. szeptember 24.Nem, itt ő az óvónő, én csak apa vagyok, ő meg szakember, menjek el, ne integessek, forduljak sarkon, majd felhív, ha gond van, de nem lesz gond, ahogy kimegyek, rögtön elfelejt, megvigasztalódik, ezt így kell csinálni.
Nem, itt ő az óvónő, én csak apa vagyok, ő meg szakember, menjek el, ne integessek, forduljak sarkon, majd felhív, ha gond van, de nem lesz gond, ahogy kimegyek, rögtön elfelejt, megvigasztalódik, ezt így kell csinálni.
A szív az idő lefolyója.
Mikor délben visszamegyek érte, kérdem, milyen volt, azt mondja, jó volt. De látom óriási gyerekszemén, hogy nem mond igazat. Hogy csak azért mondja, hogy jó volt, mert azt akarja mondani, amit hallani akarok. Nehogy megbántson. Azt hiszi, azért hagytam az óvodában, mert rossz fát tett a tűzre, valami nagyon nagy bűnt követett el. Bűntudata van, rettenetes bűntudata. Mint egy kutyakölyökben, amikor kirakják a kocsiból, és máris tovarobognak, olyasmi zajlott le benne. Nem percekre, hanem órákra hagytam ott, annyi időre, ami alatt tapasztalattá válik az érzés, elmentem, egyedül maradt, olyan emberek között, akiket nem ismer, akiket én sem ismerek, látta rajtam, hogy én sem tudom, milyenek, hogy bennem is van bizonytalanság, mégis otthagyom. Nem érti, miért büntettem meg. Bűntudata tárgy nélküli, sejtelmek fenyegető televényéből gyökerezik, ennél nincs mélyebb és maradandóbb bűntudat. Bűntudatot érez, amiért fiú és nem lány, vagy amiért lány és nem apjafia, amiért nem elég okos, nem elég szorgalmas, nem elég szép, amiért nem felel meg nekem.
Otthagyom, mert azt mondja az óvónő, hagyjam ott, és hát lehet, hogy igaza van, elvégre ő a szakember. Igen, talán már másnap nem is sír annyira. Már benne a bűntudat, amit pár óra alatt bele lehetett ültetni. Egy miniatűr, korbácsos strázsa bent a koponyájában. Innen kezdve szépen, libasorban fog majd közlekedni a folyosókon. Nem felesel. Kezét a háta mögött összekulcsolja. Nem lázad.
Otthagyom én is, otthagyja más is. Én is maradtam, anyám vitt, aztán elment munkába, még egyéves sem voltam, de hamar megtanultam rohanni, hogy utána menekülhessek, ő visszavitt, az óvónő meg mondta neki, emlékszem jól mindenre, pedig még nem töltöttem be az egy évet: jól tenné, ha nem érzékenykedne annyit.
Nem tudom elmondani, mi van a tekintetében, mert épp egy szó nélküli szorongató kifejezhetetlenség van benne. Egy másik tekintethez tudom hasonlítani. Egy másik gyerek tekintetére vagy egy másik felnőttére. Mondd valakinek, aki nagyon szeret téged, közöld vele egyszer csak, hogy játék volt az egész, nem gondoltad komolyan: az ő szemében is ugyanaz lesz.
És aztán a tévében is megpillantok egy ilyen tekintetet. Pont ilyet. Vadászműsor, ami arról szól, hogyan működnek a vadászok. Óvják az állatokat, etetik télen is, nyáron is, még nápolyszeletet is adnak nekik. És akkor eljön az őszi vadászat. Az őzek azt hiszik, etetés lesz, odagyűlnek, a vadászok meg lövöldözik őket. Jön a golyó, mint egy nápolyszelet, eldugaszolja a szívet, az időlefolyót. Kiváló alkalom, hogy a legszebbeket kilőjék, mert még tart az etetős bizalom, és már lehullott a sok levél, kedvezőek a látási körülmények, semmi nem nehezíti az allroad vadászok dolgát. És végül hosszan mutatja a kamera a kilőtt őzbakot, mutatja nyitott szemét, már nincs benne élet, csak az az ismerős értetlenség, az az univerzális bűntudat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!