ITTHONÉV
Incidens ott és itt között
Láng Zsolt utolsó frissítés: 21:21 GMT +2, 2003. december 3.Hogy mitől volt jó? Jó volt. “Jó itt!”, szó szerint ezt gondoltam ott. A saját ottam volt, vagyis akkor még ittem.
Ittem és ottam között van persze egy határ, és a határon a határőr. Nem német, és nem olasz. Nem román. Magyar. Értjük minden szavát. Lehet, egyetlen az ezer között, de tizenhárom év óta mindig kifogom, hol Csengersimánál, hol Ártándnál, hol Nagylaknál, hol snájdig fiatalember, hol enyhén pocakos negyvenes, hol férfi, hol nő. Inkább férfi. Kifogom? Kifog. Talán van bennem valami átláthatatlanul sötét, utálatos gonoszság, pláne: veszélyes, és ő megérzi, mint egy arra kiképzett kutya, és mielőtt moccanhatnék, püff, semmi reményt nem hagy: vesztenem kell. Az óvatoskodásban már odáig jutottam, hogy behúzódom a hátsó ülésre, hagyom, más vezessen, gubbasztok, mint egy súlyosan beteg, leszázalékolt órásmester. De ő megszimatol, akárhol vagyok is, és persze csak dagad dühe és elszánása, amiért ravaszul el akarom kerülni az összeütközést. Ismeri, mi a gyenge pontom, és máris fröcsögi szidalmait arra, aki az autót vezeti, húgomra, a remegő nőre, aki többnyire udvarias határőrökkel találkozik, épp ezért olyan szánalmasan hebeg-habog, mint a jótanuló, akit a jövő órai anyagból feleltetnek.
Egy csapásra szétszakad ittem és ottam. Egy csapásra leválik róluk az én, csak itt meg ott marad, széttaposott kacsaikkal a kiapadhatatlan leleményű határőröm szovjethős méretű csizmatalpa alatt. Újra elhatározom, nem kelek útra, maradok gonoszságom bűzös fészkén, megkímélve a világot a rám mért csapásoktól.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!