SZAKÁCSKÖNYV
Vigaszta lópörkölt
Láng Zsolt utolsó frissítés: 13:49 GMT +2, 2009. március 19.Indulati érvelésnek érkezési kamikaze a vége. E velős mondást a szatmári Dacia (volt Pannónia) vendéglő szakácsa gondolta ki.
De soha nem hangoztatta, nem rágta kukták vagy mások fülébe. Inkább csak el-elfütyörészte.
A pincérek idegen tollakkal ékeskednek.
Mézes-mázos mosolyok, kis cinkos kacsingatások, a vendégek hiúságát legyezgető molyrágta szavak, ezek ők. Ha a felszolgált étel ízletes, ők állnak a díszemelvényre, ha az étel tetszést nem arat, ajkuk lebiggyesztésével böknek a konyha felé, majd bólogatva viszik a haragos üzenetet a szakácsnak. A pincér a választék a hajban. Az arany pecsétgyűrű. Hófehér mandzsetta, kellem, báj, pomádé, kölni. Ide-oda csábulnak a hírnév mentén.
Van egy étel, amit a szakács a szerelmének főz.
Csak, csak, csak neki. Olyan titkos, hogy neve sincs. Ami van, álnév. Titkos vigasztaló. Legyen pörkölt. Pincérnek köze nincs hozzá. Mázmosolya nem tetézi. Választéka nem díszíti. Csokornyakkendője nem röpköd felette.
Ezt készíti a szakács, ha szerelmét várja. Aztán összebújnak a konyha egyik sarkában, és elmajszolják, vidám pusmogás közepette. Röhécselnek a pincéren. Kenyérrel kitörlik a tányért. A végén megnyalják tíz meg tíz ujjukat. Olyan titkos az egész, hogy serpenyőbe nem teszi, fakanállal nem kavarja, sót nem szór bele. Senki nem láthatja. Csak a fejében van meg. Képzeletbeli. Úgy eszik ketten, képzeletben. Sőt, annyira titkos, hogy a szerelme is képzelt. Talán ő maga is.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!