BERLINÉV
Hunyorgó arcok
Láng Zsolt utolsó frissítés: 13:18 GMT +2, 2003. július 24.Meleg volt ma, az utcákon alig jártak. Prímán lehet ilyenkor kerekezni. Persze, a meleg miatt a kerékpáros is inkább a parkok fái alá húzódik. Ott már többen vannak, heverésznek a fűben, az aktívabbak röplabdáznak.
Forrón tűz a nap. A Marlene Dietrich tér szökőkútjai, vizesárkai, vízesései, tavai, nádasa partján ennek ellenére kevesen ülnek. Ketten a lábukat vízbe lógatva olvasnak, mindketten ugyanazt, az új Harry Pottert. A Bal utca és a Jobb utca közötti téren óriási lengőhinták sorakoznak, legalább húsz méter hosszú acélcsövek, gigantikus ormányok, forróságot lehelnek ránk. Be kell valami árnyas helyre menekülni, mondjuk a Gropius Házba, ahol épp azték kiállítás látható. Az aztékok a hegyek hűvösét szerették, emlékezetüknek is az dukál. Jégbe hűtött levegő: három óra elröpül, mint a pinty, vagy inkább mint a kondorsas. Aki megéhezik, a múzeumkertben ehet egy spárgaszószos palacsintát, vagy rendelhet egy családi tálat, akkora adag nudlival, hogy abból nem is tudom hányan jóllaknának. Ez még a régi porosz családi modellre van méretezve, a Katonakirály családjára, ahol ugye tizenöt gyerekszáj tátogott. A kiállítás nagy tanulsága egyébként az, hogy el kell utazni Mexikóba. És lám, lent a ruhatár mellett akár meg is rendelhetjük a Mexikóba szóló repülőjegyet, tíz fő felett kecsegtető kedvezménnyel. A Katonakirálynak egészen megérné.
Számolgatni kezdjük a pénzünket, jut-e még kólára. Mire kikeveredünk, már kellemesen hűvös van. Lehet még egyet sétálni. Az egykori Gestapo-épület pincéjét kiásták a nyolcvanas években, akkoriban még Nyugat-Berlin volt itt, és megrázó kiállítást rendeztek be. Az innenső oldalon vagyunk, két méterre a világokat elválasztó Faltól. Néhány éve dróthálóval bekerítették száz méteres szakaszon, lelkes szuvenírgyűjtők ellen. A Fal túloldalán, az egykori Kelet-Berlin szélén, a Gestapó épületre mintegy ráépülve állt a Stasi palota, ma a Pénzügyminisztérium lakik benne. Fényképezni is lehet nyugodtan, az őr az üvegfülkéből készségesen kimosolyog. Csak a régi reflexek miatt rándul össze az ember, hogy talán mindjárt kiszalad, és elveszi a gépét. A pokolnak már csak az emlékei működnek. A Gestapo pincéibe huszonkét lépcső visz le. Számokba kapaszkodunk. Az igazi pokol 33-ban kezdődött. Megrázó képek a csempézett falakon. Dietrich Bonhoeffer tiszta tekintete semmit nem kendőz el. Nem messze portréjától két tizenéves gyerek képe. Messziről felismerem őket. Az arcuk annyira ismerős. Jellegzetesen magyar arc, tudom. Magyar gyerekarc. És igen, olvasom a kép aláírását: magyarországi zsidó gyerekek az auschwitzi válogatás előtt. Ártatlan otthontalansággal néznek az egykori fényképezőgépbe. A gyerekeim szoktak így a napba hunyorogni, amikor nem tudják eldönteni, merre menjenek.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!