70 SZIJÚ
Szilágyi Júliának
Láng Zsolt utolsó frissítés: 15:02 GMT +2, 2006. augusztus 18.Látok magam előtt hetven sioux indiánt, amint indiánsorban lovagol keresztül egy kanyonon, hogy megütközzön a túlerővel,
SziJúban valóban van valami indiános, az arcában, a tartásában, a szívósságában, abban, ahogy beleillik a szobájába, ahogy macskájával, bútoraival összhangot alkot, ahogy a könyvek eledellé válnak a kezében: mintha szárított bölényhúst osztogatna a törzs tagjainak, bölcs asszony, a főnök felesége, aki a főnöknél is többet tud, de nem mondja, viszont minden mozdulatában benne van, és főképp szavaiban; nem konkrétan a szavakban, hanem leginkább, ahogy az lenni szokott, a szavak fűzésében, abban, ahogy elkanyarodik a lényegnek tekintett tárgyról, csakhogy épp az elkanyarodás révén burkolja be, adja kezünkbe, miről is volna szó, a megfejtést, a lényegre való rátalálást átruházva a mindenkiben meglévő bölcsességre. Ettől van, hogy beszélgetőtársa épp azt érti meg, amit bölcsessége lehetővé tesz. És ezért is van, hogy ő mindenkivel tud beszélgetni, a hatévessel éppúgy, mint a tizennyolccal, a huszonhárommal, a negyvennyolccal vagy a kilencvennel.
SziJú nem Észak-Amerikában él, hanem Kolozsváron. Lakása oázis volt sokaknak, főképp olyanoknak, akik egyetemistaként egy kis “otthoni” beszélgetésre vágytak. És amivel még találkozhattak: az irodalom kiteljesedése, szenvedélye, egyértelműsége, “mindenhatósága”. De az, hogy itt él, nem csupán emiatt fontos, jóllehet összefüggésben áll vele: hetvenévesen itt élni magában rejti azt is, hogy e hetvenéves negyvenévesen miként volt jelen, milyen viszonyban állt a hatalommal, a kultúrpolitikával, majd 1989 után mit tett, mit nem. Csupa olyan jeles férfiúval vagyunk körülvéve, akinek egyetlen dolog számított és számít: a fennforgás. Kakasként a szemétdombon. Szilágyi Júlia soha nem vállalt főnökséget. Noha, mint már utaltam rá, többet tud a főnöknél. Ha az ember elgondolja, kik döntöttek kéziratok fölött, kik futtattak írókat, művészeket, színészeket, milyen kultúrájú, olvasottságú, milyen érzékenységű emberek…
Amikor egy évig Berlinben laktam családostul, illetve miután letelt az év, arról beszélgettünk, miért is kell hazajönni. Miért éri meg? Az maradt, hogy néhány emberért mindenképpen érdemes. Szilágyi Júlia az egyik. Jó hogy a kortársunk, és hogy Kolozsváron bemehetünk hozzá. És akárhányszor külföldről tartok hazafelé, ez mindig eszembe jut. Most még az is: Isten éltesse!
Elképzelem a hetven sziút, a kanyon éles sziklái közti szűk ösvényen, tropára ment mindenük, talán már bánják, hogy nem estek fogságba, és nem kerültek egy jól fűtött, egész panziós katonai börtönbe. De aztán eszükbe jut, hogy várja őket a bölcs indián asszony, szárított bölényhússal és túrós linzerrel, és ettől máris elviselhetőbb az átkelés.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!