BERLINÉV
Április 13
Láng Zsolt utolsó frissítés: 14:23 GMT +2, 2003. április 24.Berlinbe az idén április 13-án érkezett a tavasz. Bár a tõsgyökeres berliniek már a február 27-i napsütésben rövidujjúra vetkõztek.
Tõsgyökeres az, aki ingujjra vetkõzik februárban – ilyen meghatározásból oldalanként csak egyet tervezek.
Enyhe levegõ fordul be a nyitott erkélyajtón, pedig lassan éjfél lesz. Tíz percem van még, hogy a máról leírhassam: ma. Ez az írás azért születik, hogy holnap is ma legyen.
Egyszerû napként indult. Igaz, már az elején kiderült, jó helyrõl rajtolunk. Ugyanis Suvinál reggeliztünk, akinek a neve finnül azt jelenti: nyár. Sajtok, tea, vaníliaszószos almáspite, finn specialitás. A gyerekek kedvéért elsétáltunk a lakótelepi parasztudvarba, ahol igazi istállótrágyát lehet szagolni. A berlini istállószag épp olyan, mint a magyar. Suvi szerint azonban olyan, mint a finn. A szagon, az állatokon kívül a por is valódi. Hat hónap óta elõször beporosodott a cipõm. A horkolva sziesztázó disznó ólja elõtt két nyakkendõs nagypapa beszélgetett. Akárha nyelvkönyvembõl léptek volna ki: “Sokat sportol, Bruckner úr? Sajnos nem marad annyi idõm sportra, mint szeretném. De azért nyári szabadságom idején mégis vitorlázom, és hét végén, tavasztól õszig szorgalmasan teniszezem a nyugdíjasok sportegyesületében. A téli hónapokban néha vívni és sízni megyek.”
Gyorsan elfogyott a délelõtt, mint az almáspite. Sõt, a délután is. Az itthoni ebéd már vacsoraként várt ránk. De még nincs vége a napnak!
Este Bartók-zene, Kocsis Zoltánnal: a három zongoraverseny, egymás után. Az utolsó két jegyet sikerült megvennünk. Ha busszal megyünk, és nem metróval, nem jutunk be. Lemondtunk a berlini alkonyat fényeirõl, és sebes vakondként célba értünk. Koncert végén tomboló siker, brávózás, dobogás. Frenetikus est.
Bartók gumicsizmásan taposta a sarat, járta az erdélyi falvakat, be-bekopogott egy-egy viskóba, lejegyzett magyar zenét, román zenét. Megsárgult dagerrotípiák alig kivehetõ alakjai. Rég elporladt emlékek. És akkor itt Berlinben szól a zenéje, a terem zsúfolásig tele, megtöltötte annyiféle ember. Õk valószínûleg soha nem jártak erdélyi faluban, nekik ez a zene biztosan mást mond, mint nekem.
A zene kendõzetlenül megmutatja a zeneszerzõt, azaz kevesebbet: a napjait, a szokásait, a ruháját, a cigarettáját, cipõfûzõjén a masnit. De az emberen kívül megmutatja a világát is, és akkor a világán kívül valami univerzálisat. Égi és földi összetartozását.
Busszal megyünk haza. Nagy a forgalom, a járdán emberfürtök. Mintha senki nem akarná, hogy véget érjen ez a nap.
Pedig vége. Amikor ezt a mondatot leírom, már jóval elmúlt éjfél. Holnap van.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!